Nem akarok Teréz anyu lenni

Címkék: Teréz anyuönfeláldozásszeretetprogrampárkapcsolat

Teréz anyuuuu?

Sorra azon kapom magam, hogy a párkapcsolataimban előbb-utóbb Teréz anyuvá válok. Pedig kicsit sem akarok anyáskodni, valahogy mégis bekapcsol egy ilyen program a buksimban, és már áldozom is be magam.

Azért írok erről, mert mi nők legtöbbször ebbe a "hibába" esünk, és folyton alárendeljük magunkat a férfi "hatalmának", gondjainak, és a sor végére soroljuk magunkat.
Hisszük, hogy szükség van ránk, mert öntünk hitet, reményt, lelkesedést a párunkba, támogatjuk, okosakat mondunk, nevetünk a viccein, szórakoztatjuk... szóval  ott állunk egy hihetetlen biztos és kedves, önfeláldozó hátországként. 

Nem kérünk, a vágyainkat félretesszük, mert hisz "szegény párunknak annyi gondja van, még akkor terheljük itt mi is a kis csip-csup vágyainkkal? Áááá, hagyjuk, majd mi szépen csendben megoldjuk azokat is, Nem zavarunk senkit, észrevétlenek maradunk és csak adunk szeretetet, figyelmet, tüzet, életet."

Aztán egyszer csak ...

Egyszer csak rádöbbenünk, hogy most nekünk volna szükségünk a párunkra.
Arra, hogy ő álljon ki mellettünk, ahogy mi tettük. Hallgasson, figyeljen, gondoskodjon! Legyen itt, legyen jókor, óvjon, és szeressen... de nem jön. Nem ér rá, gondjai vannak - amiket eddig megértettünk oly önzetlenül. Nem jön, mert épp éli a céljait, az útját, amit eddig mi tápláltunk hittel és köveztünk ki lelkesedéssel...

És rádöbbenünk, hogy magunkra maradtunk. Egyedül vagyunk egy párkapcsolatban, egyedül minden gondunkkal, amiket eddig ügyesen megoldottunk egyedül is, de most épp nem akarunk már egyedül okosak, szépek, ügyesek lenni. ...

Hátrasoroltuk magunkat, és végül rádöbbenünk, hogy bizony ott is vagyunk: hátul. ahová mi "akartunk" kerülni. :(

Szomorú. Ilyenek vagyunk. Többen is, mi nők: Teréz Anyuk.
Mire észbekapunk már magányosan és szomorúan kullogunk a saját árnyékunk után, ahol a párunk már rég megvalósította önmagát, örül, boldog, és esze ágában sincs viszonozni azt, amit érte tettünk.

Látod, hol a hiba??

Bennünk! Fut egy "Segítek, hogy örülj, én meg majd csak megoldom" programunk, egy ön-hátrasorolósdi. Mi csináltuk, mi okozzuk ezt magunknak. 

Talán kis gyerekkorból hozzuk. Talán szüleink ránk bízták a kistesót, talán anyukánk példája volt, hogy "gondoskodj arról, akit szeretsz, és akár sorold magad elé"? Nem tudom, kinél hol indult a program, de ha felismered, változtass!

Kapcsolatról kapcsolatra elköveted ezt a mintát, és panaszkodsz majd, hogy a férfiak milyen önzőek... Igaz?

Pedig te tudsz változtatni ezen! A megoldás a felismerés után benned van!

Engedd el ezt a mintát, ezt a programot, és mondogasd magadban: "A vágyaim fontosak! Én is fontos vagyok. Szerethető vagyok akkor is, ha kérek! Tudok kérni, ha szükséges, ezzel nem leszek kevesebb, csak több!"

Legyen ébredésetek, szeretlek titeket! :)

(Így nőnek a gyerekeink is a fejünkre :), de nekik hagyjuk, csak arra vigyázzunk, ne vigyék tovább a mi hibás mintánkat! Kell, hogy fontosak merjenek maradni a SAJÁT ÉLETÜKBEN, önmaguk számára!)