Persze, te mindig legyél megértő és elfogadó! ... és ő? Neki nem kell?

Címkék: szeretetelfogadáspárkapcsolatelfojtásegó

Sokszor kerít hatalmába az aggodalom, hogy mindig csak akkor találkoztok, ha a párodnak jó? Hogy neked kell folyton alkalmazkodnod? Hogy neked "kell" mindig megértőnek és elfogadónak lenned? 

Ez azért is bosszant Téged nagyon, mert eddig is úgy tűnt, hogy a kapcsolatot Te működteted, és hogy te teszed bele a többet. Igaz? Ezek után, hogy te éjjel-nappal csak kedves vagy, gondoskodó és elfogadó, és hogy te mindig alkalmazkodsz, valóban nagyon bosszantó lehet, hogy a párod úgy tűnik, csak ül a kényelemben, és a legnehezebb helyzetekben is te "kényszerülsz" lenyelni pár békát.

Ahogyan tőlem megszokhattad, biztosan egy ilyen helyzetben is találsz egy olyan nézőpontot, ami teljesen más megvilágításba helyezi a dolgot, mint ahogyan most nézed. Kiderül, hogy ki is mozgatja a szálakat, hogyan, és miért is nem sikerül a párodat elfogadásra bírni...

Olvass tovább, érdekes és konkrét (... eléggé :) )

"Nem tudom, mit tehetnék. Folyton az van, amit a párom akar. Ha ő akar találkozni, én ugrok. Ha épp nekem volna jó, akkor ő észre se veszi magát."  - panaszolta a vendégem. - "Ráadásul, sosem tudom, mit tervez, akarja-e ezt a kapcsolatot eléggé?"

A leggyakoribb klasszikus: ő csak vár, és várakozik, hogy a szerelme rendezze az életüket. Azt kérdeztem: "Te miért nem teszed a dolgodat, miért nem éled az életedet? Nem akarod ezt a kapcsolatot egyenrangúan működtetni?"

"De hiszen, én élem az életem, önálló vagyok, mindent el tudok intézni." - csattant fel.

"Igen, tudom, ebben biztos is voltam, de akkor kérdezek másképpen: Te tulajdonképpen arra vársz, hogy ő rendezze az életét, hogy aztán Te hozzá igazíthasd a sajátodat?"

"Hááát, igen. Hiszen, nincs esélyem mást csinálni, mert különben nem is fog működni a kapcsolat!" - hangzott a válasz.

Ebből máris izgalmas következtetésre juthatsz, de tovább kérdeztem: "Figyelj, csak?! Ha a TE DÖNTÉSED volt, hogy hozzá igazítsd az életedet, akkor miért baj, hogy Te kényszerülsz alkalmazkodni, igazodni, nyelni és elfogadni?"

.... pfff

El "kell" fogadni? Valóban el "kell"?

Az nem elfogadás, amit kényszernek érzel. Az sem elfogadás, amit összeszorított foggal magadra erőltetsz. Ez küzdelem. Lehet, hogy megvívod és végül azt mondod elesetten a "harcmezőn", hogy "oké, legyőztél, nem tehetek mást, de továbbra is utálom, hogy ez így van és nem máshogy". Ez küzdelem, vagy egy kevésbé harcos megoldásban egy elfojtás is lesz. 

Az elfogadás azt jelenti, hogy könnyedén és szeretettel "igen"-t mondasz a jelenre, a helyzetre, a párodra, önmagadra. Egyszerűen megérted, hogy mi miért van úgy, és átlényegíted magadon, hogy annak okkal van létjogosultsága, és azt is, hogy nem tudsz változtatni a dolgon. (Ha nem tetszik, de tudsz változtatni, akkor tedd meg! Akkor az elfogadás szóba se kerül :) )

Amikor azt mondod, hogy: "mindig nekem kell elfogadnom?", akkor valójában egyáltalán nem akarsz elfogadni. Hiszen, fel se merülne benned ez a küzdelem, ha azonosulni tudnál a helyzettel. Igaz? 

Ráadásul a "háború" benned dúl, hiszen a párodhoz akarod igazítani az életedet, és közben szenvedsz attól, hogy ezt magadra erőlteted. 

• Az egód a legkevésbé fog Téged: magadat "hibáztatni", így aztán jó bűnbakot csinálhatsz a párod nem-lépéseiből, nem-alkalmazkodásából, nem-döntéseiből.
• Először erővel magadra kényszerítesz egy "alkalmazkodást és várakozást", majd azt várod, hogy ő tegyen is érted és a kapcsolatért - téged megelőzve, túllicitálva
• ...és végül számonkéred azért, mert ő nem tesz. Tulajdonképpen egyedül játszod a kapcsolatot! Látod? 

Azt gondolod, hogy abszolút önzetlenül alkalmazkodsz, szeretsz és elfogadsz, de közben a valóság az, hogy teljesen kihagyod a párodat, az ő igényeit és érzéseit a számításaidból. Azzal tetézheted, hogy még hozzá is teszed, hogy: "boldoggá szeretném tenni őt" vagy "meg akarom menteni őt önmagától!"

Ilyenkor a párod mi mást tehetne? Ha épp ráér, találkozik veled. Ha sokat nyafogsz, akkor keresni is fog, de közben retteg attól, nehogy ez neked kevés legyen. Elképzelni se tudja, hogyan is felelhetne meg neked, hiszen úgy tűnik, valójában észre sem veszed őt és valódi igényeit, csak mész azok után az elképzelések után, amit róla kitaláltál...

Az egészséges önzés helyrebillenti az egyensúlyt! Hogyan?

Vajon tényleg önzetlen voltál? Azzal, hogy a figyelmedet a kedvesen pihenteted folyton, picikét sem leszel önzetlen, sőt... kicsit nehezíted számára a levegővételt.

Fordítsd a figyelmedet önmagadra picit! Élj, tervezz, játszd tét nélkül, lazábban az életet! Élvezd a jelent, gyakorold a hobbidat, csinálj programot a barátaiddal, kösd le az idődet... de tégy bármit is, élvezd! Csinálj olyan dolgokat, amit szeretsz! Vedd körül magad olyasmikkel, amiket szeretsz!

Ha önmagad elfogadásával töltöd az időt, és nem erőltetsz magadra álarcokat, kényszer-elfogadást, kényszer-alkalmazkodást, akkor azzal önmagadat tudod adni! 

Amikor a kedvesed kedvéért magadra erőltetsz egy szerepet - az elfogadó nő szerepét akkor is, amikor a hátadon is feláll a szőr a dologtól - akkor a kedvesed reakciói is az álarcodnak szólhatnak. Ilyenkor persze hiányolod azt, hogy miért nem vesz észre, miért nem vagy fontos, miért nem lát olyannak, amilyen valójában vagy?!

Legyél annyira egészégesen önző, hogy önmagadra is figyelsz! Önmagad megélése és így elégedetté tétele a párod szemében is vonzó lesz. Így - azzal, hogy elengeded egy kicsit a ragaszkodást, és a gyeplőt a nyaka körül - nem csak ő válik szabadabbá, hanem te is. Az elégedett, vidám, életigenlő és szeretettel teli én-ed pedig lényegesen vonzóbb lesz számára, mint a nyakát-fojtogató-póráz.

Egy plusz adalék még... de fontos!

A párod se kap teljesen felmentést, :) minden "balhét" egyedül nem vihetsz el. 

Egy kapcsolatban ugyanis nem a szenvedésé kell, hogy legyen a főszerep. Amikor az egyik fél folyton alárendelődik, vagy leértékelődik, vagy bizonytalanságban él, netán rendszeresen fájdalmat okoznak neki, akkor az a kapcsolat egyértelműen nélkülözi a kölcsönösséget, a szeretet és elfogadást.

Ha ilyen kapcsolatban élsz, és kipróbáltad már a fenti "egészséges önzést" is, és az se segített a kapcsolaton, akkor ez a kapcsolat nem az igazi. Erre a kapcsolatra nem kell várnod. Ez a kapcsolat megtaníthatott felismerni önmagadban egy ilyen működést, de valójában már csak fogvatart anélkül, hogy építene.

Tudom, nehéz továbbállni azzal a gondolattal, hogy "ő a tökéletes" és azzal a feltételezéssel, hogy: "hozzá hasonlót nem fogsz találni". Azonban mivel a kapcsolat nem ad már, csak elvesz, joggal hiheted, hogy ő nem az igazi.

Az igazid ugyanis olyan biztosan nem lehet, aki nem tud téged építeni vagy elfogadni. Így, ha ezt a kapcsolatot le tudod tenni, akkor talán meg is érkezhet a helyébe az igazi, a valódi, a nagyobb "ő", akit nem "kell" elfogadni, mert egyszerűen úgy lesz jó, ahogyan te szeretnéd...

Akárki is a párod, a párkapcsolati játszmák leküzdéséhez önmagadon át visz az út. El tudod-e fogadni magadat, békét tudsz-e kötni magaddal, erős-e a hited magadban annyira, hogy mást is szeretni, elfogadni tudj tartósan!

Gyakorold az önismeretet és önelfogadást! Nyisd ki a szívedet önmagad felé először!

Drukkolok neked, kívánok egy fantasztikus utazást önmagad megismerése felé, a tudatosodásod útján! Ismerd meg, fedezd fel önmagad és a benned rejlő erőket és csodákat! Élvezd a jelent, a szerelmet, és a kapcsolódásaidat! 

Ha úgy érzed, egyedül nehéz, és szívesen indulsz el a kalandra a segítségemmel, és még néhány hozzád hasonló társsal, akkor olvass itt tovább:

https://tundersziv.hu/onismereti-programok/ego-kurzus